Őri András

Liberális nevelés. Ha meghallom ezt a kifejezést, akkor már feláll a hátamon a szőr, mert tudom, hogy a következő mondatban valami irtózatosan nagy baromságot fogok hallani vagy olvasni.

Az alapvető probléma ott van, hogy az embereknek fogalmuk sincs – tisztelet a kivételnek – arról, hogy mit is jelent a liberalizmus. Nehéz téma is egyébként, hiszen ahogy nincs két egyforma konzervatív vagy két egyforma fasiszta, kommunista, szocialista, etatista (nem kívánt törlendő), bármilyen -ista, úgy két egyforma liberálist sem fogsz találni.

Nézz meg engem és a családomat. A szüleim mindketten liberálisan gondolkoznak, a feleségem is és én is annak tartom magam. Bár mind a négyen liberálisak vagyunk nem gondolkozunk egyformán, eltolódnak bennünk a potméterek különböző irányokba. Én például inkább jobbra húzok, mint hármójuk közül bárki. A beszélgetéseink alapján a legközelebb Apuval vagyunk egymáshoz, míg a nők sokkal balosabbak. Főleg Anyám. Úgy látom ő áll tőlem a legtávolabb politikailag. De ha onnan nézzük, hogy a nagyobb családban a mi véleményünk hol van, akkor egy egészen zárt kis kapszulát láthatunk, ahol sokkal kisebbek a különbségek.

Nincs vegytiszta liberalizmus, szocializmus, fasizmus, semmi ilyen. Ha lehetne, akkor az azt jelentené, hogy egy csomó sótlan, érdektelen sablon-ember népesítené be ezt a bolygót.

Szóval ott tartottam, hogy az emberek nagy részének fogalma sincs arról mi a liberalizmus. Mi a lényege. Ha rákérdeznél az utca emberére, akkor az esetek döntő többségében olyan balga válaszokat adnának, hogy

• a drogosok(at támogatók),
• a melegek(et támogatók),
• a szabadosok.

Az emberek általában összekeverik a fejükben a liberálist és az anarchistát.

És akkor most rákanyarodnék a közepesen hosszú felvezető után a nevelésre, az úgynevezett liberális nevelés témájára.

Létezik-e liberális nevelés?

Lassan öt éve, hogy büszkén elmondhatom magamról: apuka vagyok, gyereke(ke)t nevelek. Mielőtt ez így alakult volna meggyőződésem volt, hogy gyereket nevelni

• egyszerű,
• tervezhető dolog,
• amihez leginkább csak erős akarat kell.

Akkortájt még azt gondoltam, hogy a gyerek az egy olyan dolog, mint a gyurma. Ha alakítom valahogy, akkor engedelmeskedik és úgy marad. Ha előre kitalálom hogy alakítom és ügyesen megoldom, akkor tökéletes lesz. Egy ideje elhatároztam, hogy nem fogok trágár szavakat használni a blogomon, de most felmentem magam: egy lófaszt. A gyerek nem ilyen.

Te, Kedves Olvasó, hogy vélekedsz magadról? Ha azt mondják neked, hogy ezt meg azt tedd meg, akkor gondolkodás és további faggatózás nélkül megteszed? Csak mert azt mondták? Nem próbálsz mögé gondolni a kérésnek és ha végképp nem érted vagy nem tetszik, amit akarnak tőled, akkor nem kezdesz el érdeklődni, értetlenkedni, kapálózni ellene?

Na, mert a gyerek pont ilyen. Ha azt mondom neki, hogy ne egye meg a homokot, akkor helyből lesz egy csomó kérdése. Például az, hogy miért ne? Ez egy elég sztenderd gyerek reakció. A másik meg az, hogy: de! A nevelés ezen a ponton kezd eltérni és vallássá válni.

• Az egyik szülő típus ilyenkor belefeszül a sztoriba és, ha leegyszerűsítjük az érvelését, akkor annyi marad, hogy: csak, azért mert én azt mondtam.
• Van az erőtlen típus, aki tessék-lássék megpróbál vitatkozni, de igazábólráhagyja a kölyökre, mert úgy egyszerűbb.
• Aztán van az a típus, aki igyekszik elmagyarázni, hogy azért ne egyed a homokot, mert nem étel, beteg leszel tőle és egyébként is hülyeség.

Ha a környezetemben hallott és az interneten olvasott véleményeket nézem, akkor a liberális nevelés a második és a harmadik típusba tartozók egy metszete. Egy erőtlenül magyarázó véglény, akinek elvadult és agresszív-kezelhetetlen, de leginkább önző gyerekei lesznek. Ja és jó eséllyel dekadenciába és közeli apokalipszisbe fogják sodorni a világot.

Szerintem meg nagyon-nagyon ritka az olyan szülő, aki képes egy színtiszta nevelési módszer mellett kitartani. Biztos vannak olyan igazi jellemek, akiket semmilyen meglepetés nem billent ki a lelki egyensúlyukból, de én még nem láttam ilyet.

Engem például úgy neveltek fel, hogy rengeteg volt az első és harmadik pontból és jutott a másodikból is. Sorrendben: 3, 1, 2. De volt 1, 2-es családtagom, és 3, 2-es is. 

Nagyon őszinte leszek, én például teljesen elbuktam a saját korábbi elveimmel kapcsolatban. Vannak pillanatok, amikor a gyerekek képesek teljesen felőrölni. Ezt vagy a megállíthatatlan nyűgösséggel vagy a lehengerlő szeretettel érik el. Én alapvetően az elmagyarázós szeretnék lenni, de néha kijön belőlem az ordítós is (elég legyen már azért csináld mert azt mondtam neked, büdös kölyök). De van olyan is, hogy nem bírok ellenállni és megveszem/odaadom neki, amit szeretne, mert mikor kényeztessem, ha nem most. (Ezt mondom majd 30 év múlva is, persze.)

Egy dolgot viszont nem hagyunk, itt nyugodtan váltok át többesszámba, mert ebben egyformán gondolkodunk a feleségemmel: kényelemből ráhagyni a hülyeséget a kölyökre. Lehet olyan, hogy valamit nem vagy csak későn veszünk észre. De olyat, hogy követel, hisztizik, rosszat csinál és hagyjuk, olyat nem lehet. Ilyenben a gyereknek nem lehet igaza. Ha ettől ordítozás van, akkor az van. Ha ez esetleg kínos, mert sokszor az, mondjuk egy bolt közepén, akkor ezt fel kell vállalni. Ott és akkor.

Liberális értékrendű emberként szeretném persze hasonló gondolkodással megismertetni a gyerekeimet is. Számomra a liberális nevelés ott korlátoz, ahol a másik ember szabadsága kezdődik. Nap, mint nap arra tanítom a gyerekeimet, hogy odafigyeljenek a másikra, hogy tiszteljék a másikat és, hogy mondják el a véleményüket. Ez sokszor nehéz és vannak olyan területek, ahol egész kilátástalannak tűnik néha a harc, de látom ahogy folyamatosan érik be a dolog.

Viszont liberális értékrendű emberként nem fogom megakadályozni a gyerekeimet, ha máshogy gondolkodnak majd. Biztos sajnálni fogom, de ahogy a barátaim megválasztásakor sem ez motivál, úgy a gyerekeim iránt érzett szeretett és megbecsülés sem azon fog múlni, hogy egyetért-e velem vagy nem.

Az aktuális Reblog sprint a szabadság témaköréről szól és Mosolygó egy középhosszú bejegyzéssel nevezett a liberális nevelés témakörében. Az ő definíciója lényegében itt érhető tetten:

Kerülni kell minden olyan dolgot, ami negatívan hathat a gyerek lelki fejlődésére. Szerintük ebbe a kategóriába sorolható a túlzott szigorúság mellett az is, ha feleslegen rászólunk gyermekünkre. Igen, az esetek többségében hagyni kell a gyereket, hagyni kell járni a maga útját, hiszen milyen gonosz dolog is, ha miután hibát követett el rászólnak szegényre, ezzel mély sebet okozva lelkében.

Amikor először szembesültem ezzel a fajta liberális nevelési módszerrel, akkor egy értelmiséginek mondható család gyerekén láthattam a módszer áldásos hatását. Röviden összefoglalva: a gyermek egészen egyszerűen kezelhetetlen, neveletlen és minden fajta gátlásoktól mentes volt.

Amiről írsz az nem liberális, hanem szimplán gyenge. Ne keverd össze, kedves Mosolygó, mert még a szinonimaszótárban sem találnád meg őket egymás mellett.

Kemény téma ez az én és az egészségügy és nem csak amiatt, hogy súlyos politikai áthallásai vannak mostanában. Az emberek egyik része nem szeret orvoshoz járni csak, ha már nagyon fáj vagy a halálán van. A másik felük meg már-már fanatikusa a betegségeknek, nincs az a kis probléma, ami ne lenne elég súlyos, hogy elüldögéljen akár fél napokat is a várókban.

Aztán ott vannak a hipochonderek persze, akik mindkét csoport tagjaiból kikerülhetnek. De ők teljesen más állatfaj.

Nekem általában szerencsém van az egészségüggyel, volt már rengeteg pozitív és negatív tapasztalatom is kórházakkal és orvosokkal, de ebben a bejegyzésben most nem erről fogok írni, elteszem őket egy következő(k)re.

Az előbb említettem a várókat, én személy szerint utálom őket. Gyerekkoromban elég rendszeresen voltam beteg és ilyenkor az egy hét igazolt iskolai hiányzáshoz szükség volt elmenni a dokinénihez, hogy kiírjon. Nagyon kedves háziorvosunk volt, megértő és nagyszájú nő, aki enyhén dorgáló hangnemben figyelmeztetett a betegségek lehetséges veszélyeire akkor is, amikor semmi bajom nem volt csak lógni akartam. Egy torokgyulladást mindig tudtam produkálni.

Egy torokgyulladás az legalább öt nap iskolai hiányzást jelentett, és abban a kellemetlen esetben ha tényleg volt bajom, akkor is nettó 3 hétköznap szabadság. Nem sok olyan betegség támadott meg, amiből két nap alatt nem gyógyultam fel.
Jó volt otthon lenni, minden reggel megágyaztak nekem a kanapén, kaptam teát és kekszet az első napokban, aztán meg valami könnyű, de finom ételt, amit szerettem. Heverésztem, olvastam, írtam, rajzoltam, játszottam. Betegnek lenni remek állapot volt.

De elkalandoztam! Ott tartottam, hogy miért utálom a várókat. Miután felnőttem és még nem kellett a munka miatt igazolások után járkálnom gyakorlatilag évekig nem voltam orvosnál. Nem volt miért. Aztán ahogy én is beálltam - kissé megkésve - a rendes dolgozók közé az első alkalommal már bajban is voltam, mert a háziorvosom Pécsen volt én meg már régen Budapesten laktam. Keserves telefonálgatások után sikerült elrendeznem a táppénzes papíromat, majd a következő alkalommal már mentem is az új körzetes háziorvoshoz.

A rendelő folyosója (forrás: http://ujbuda.hu)

A jelenlegi orvosom az Újbudai komplexumban rendel, kedvelem, mert hiába járok hozzá negyed évente rendszeresen valami apró-cseprő náthával vagy hasonlóval, mindig új arcként fogad. De akiről írni szeretnék (ennyi hosszas bevezetés után) az az asszisztense és a beteghívó rendszerük.

Itt szeretném előrebocsátani, hogy a beteghívó rendszer tökéletes, sajnos ugyanez az asszisztensről nem mondható el.

A váróban két rendelőnként egy kártyaolvasó és egy monitor található. Minden doktornak van egy adag betegkártyája, ezeket az ajtónál találod, olyan sorszámok, amiken van két vonalkód, az egyik az asszisztenshez jelent be, a másik meg a dokihoz. A kártyákon vannak sorszámok, de igazából ezek lényegtelenek, mert elvileg érkezés szerint hívogatna be a rendszer (a tájékoztató szerint), ha jól kezelnék. A sorszámok kettőtől négy helyi értékig tartalmaznak számokat, teljesen változatosan. Amikor lehúzod a kártyaolvasón a monitoron helyből látod, hogy hányan várnak az adott embernél és visszajelez, hogy téged is felvett.

Első alkalommal ez nagyon megnyugtató volt. Láttam, hogy hárman vannak előttem, az nem sok, alig egy óra, dőltem hátra a szocreál narancssárga műanyag széken és kinyitottam a könyvemet. Nagy meglepetés volt, amikor negyediknek egy teljesen más számot hívott be a rendszer. Hogy a vérbe lehet ez, morfondíroztam, de legnagyobb meglepetésemre újabb három embert kellett kivárnom mire végre sorra kerültem. Köztük olyanokat is, akik korábban jöttek.

Meg is érdeklődtem, hogy van ez és az asszisztens idegesen mutogatott a számítógépre, hogy az első pár nap után elromlott az egész és azóta se találják, hogy mi a hibája. Egy pillantást vetve a képernyőre helyből átlátható volt a dolog: sorszám szerinti növekvő rendezésre váltott a képernyőn, az alapértelmezett dátum helyett.

Hát így áll bosszút a számítástechnika ördöge a köhögve várakozó betegeken. Na ezért utálom én a várótermeket.

Vannak szerencsés emberek, ilyen például Apám és a Nagybátyám, akik ehetnek amennyit akarnak és meg sem látszik rajtuk. És vannak olyan emberek is, akik kifejezetten szerencsétlenek, ha csak annyit esznek, mint egy átlagos ember már elkezdnek hízni. Én talán nem vagyok egy az egyben az utóbbi, de nem könnyű a súlyomat kontrollálni.

Olyannyira, hogy nem is sikerült. Kisiskolás koromig vézna voltam, mert nem ettem. Már orvosnál is jártunk, aki szerint vérszegény voltam, de igazság szerint csak olyan voltam mint a lányom most: nem szerettem enni.
Ez aztán gyökeresen megváltozott egy betegségem alkalmával. Emlékszem a pontos pillanatra, amikor rájöttem, hogy éhes vagyok. Betegségből lábadoztam otthon, a Gyűrűk Urát olvastam és annál a résznél tartottam, ahol leírják, hogy milyen fejedelmi kajával vendégeli meg a hobbitokat Bombadil Toma. És akkor megéheztem, arra is emlékszem, hogy vajas-mézes kenyeret kezdtem el falni.

Nem volt jó ötlet.

Innentől nem is volt megállás, egyre többet ettem és kezdetben szolidan, de aztán egyre gyorsabban kezdtem felszedni magamra. Gimi alatt már pocakos voltam, de szerencsére rengeteget kirándultunk, túráztunk és bicikliztem is, így ennél durvább nem lettem. Viszont már ez is kövérnek számított és ez frusztrált is sokszor.

Már a húszas éveimben jártam, amikor egy tél végén elhatároztuk Anyuval, hogy közösen fogunk fogyókúrázni. A híres 90 napos diétát kezdtük el. Mint később kiderült egy sokkal durvább verzióját toltuk, mert Anyu csak a leírás felét kapta meg, a másik fénymásolt papír lemaradt.
Nem volt egyszerű menet, de mindketten egész jó eredményt értünk el. Persze elkövettük azt a hibát, hogy a nyaralás megkezdésekor elkezdtünk úgy enni, mint korábban. Nem kellett volna, hamar visszaszedtem mindent.

Ahogy elkezdtem dolgozni és saját életet élni elmaradtak a túrák, a biciklizés és ez egyre inkább meglátszott az alakomon is. Harminc éves korom utánra már kifejezetten nagydarab voltam.

Másfél éve viszont nekiláttam újra a fogyókúrának. Több oka is volt, de elsősorban szerettem volna egészségesebb lenni. Pár éve már sikerült a hízást megállítanom azzal, hogy minden nap gyalog mentem a munkába, majd haza. Sőt ezzel pár kilót permanensen le is dobtam.

Szóval 2014 szeptemberében nekiláttunk családilag a Dukan-diétának. Hát ettől borzasztóan tartottam, elhagyni a kenyeret az teljes lelehetetlenségnek tűnt. Melegszendvics? Szendvics? Halászlé 3-4 szelet fehér kenyérrel? A következő gyomrost a tészták és a krumpli elhagyása hozta. Az se lesz? Basszus!

Aztán kiderült, hogy ez az egész nem is hiányzik annyira. Teljesen jól sikerült kivezetnem az életemből ezeket a kajákat. Átálltam egy könnyű reggelire, zöldséges-húsos ebédre és valami szintén könnyű vacsorára. Ez a táplálkozás, amiben szabadon kezeltem az öreg Pierre tanait egy év alatt nagy eredményt hozott. Leadtam több, mint 25 kilót. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben.

Télen aztán elkezdtem lassan, de biztosan visszaengedni a tiltólistás kajákat az életembe. Amikor még finoman, heti egy-két kifli vagy köretnek valami krumpli volt az még jónak tűnt. Aztán kezdtek alattomosan felkúszni újra a kilók. Pár hónap után rájöttem, hogyha nem akarok újra elhízni akkor kénytelen leszek visszatérni a tavalyi étrendemhez és azt életmódként tartani. Eltérések csak sátoros ünnepek esetén lehetségesek.

És itt kanyarodnék vissza a bevezetőre: az emberek nagyon könnyen ítélik meg a másikat a súlya miatt, pedig rengetegen vagyunk akiknek egy kevés tiltólistás étel is halmozza a kilókat. Ha ránézel egy dobostortára már híztál egy keveset.

Ezeknek a szerencsétlen anyagcserével megvert sorstársaknak sokszor kijut a dagadék jelző és a lesajnáló mondatok, pedig lehet, hogy nem is esznek többet, mint az aki megítélte éppen őket. Félreértés ne essék, vannak persze, akik nagy zabások és azért híznak el, de nem mindenki az.

Egyébként meg kövérnek lenni nem jellemhiba, ahogy túl vékonynak sem. Nem betegség, bár mindkettő okozhat súlyos bajokat.

Viszont, aki belefog egy fogyókúrába az sokszor abban reménykedik, amit a fogyókúrás könyvek írói szeretettel pufogtatnak, ha végigcsinálod a programot, akkor majd megváltozik a szervezeted metabolizmusa és utána úgy élhetsz, mint bárki más. A saját tapasztalataim és a környezetemben megfigyelt emberek történetei alapján ez egy faszság. Ilyen nincs, a szervezeted metabolizmusa nem változik meg, ha a fogyókúra előtt hízásra hajlamos voltál, akkor utána is az leszel. Az első, amit fel kell ismerned és amivel meg kell barátkoznod, hogy akkor éri meg belevágni egy fogyókúrába, ha utána hajlandó vagy azt egy életen át életmódként követni.

És itt kell elhatároznod, hogy táplálkozásilag és mozgásilag milyen utat követsz. Ahogy elnézem gyakorlatilag mindegy, a legtöbb fogyókúra ugyanis az adagokkal operál. Nekem például a Dukan bejött. Szeretem a húsokat, a tejtermékeket és megtaláltam azokat a kajákat, amikből kedvemre falatozhatok, nem érzem túl nagy veszteségnek a lemondást a többiről.

Szóval én azt szűrtem le az első hosszabb távon is sikeres fogyókúrámból, hogy sosem hagyhatom már abba, ha szeretném megtartani az eredményeket.

Ha sorstárs vagy, akkor sok sikert kívánok. Meg főleg kitartást!

Az első repülőutam egyedül különösképpen egybeesik az első (és azóta is utolsó) egyedül töltött londoni estémmel.

Pedig jártam már korábban is Londonban, még általános iskolásként volt egy szervezett iskolai kirándulás. Nagy élmény volt, átbuszoztuk Európát, komppal keltünk át a csatornán. De az másmilyen kaland volt, mint amiről most szeretnék írni.

Gimnazista voltam már szerintem, mikor meghívást kaptam az Amerikában élő Nagymamámtól, hogy kísérjem el őt és a már kint született nagynénémet a szokásos karácsonyi londoni-angliai utazásukra. Persze boldogan mentem, főleg, hogy repülhettem is egyedül, ami remek kalandnak tűnt.

Jól is éreztem magam, egy közvetlen Budapest-London járattal utaztam, amin nem is voltunk sokan. Ez még bőven a fapadosok kora előtt volt, így az ülések kényelmesek voltak, a felszolgált kaja meg pont olyan volt, mint minden repülőn felszolgált menü, de azért bármikor megettem volna még egyszer.

Amikor leszálltam a Heathrow repülőtéren jött az első izgalom, hogy átengednek-e szervek. Valahol érthető, hogy alaposan átnéztek, egy tizenéves gyerek érkezett meg egy szál magában. De volt meghívó levelem, faxon átküldve a nevemre szóló szállodai szoba foglalás, hazafelé repjegy és 50 font a tárcámban (ezt is ellenőrizték), így átjutottam az ellenőrzésen.

Az 50 fontból helyből elköltöttem egy adagot a reptéri gyorsvonatra, meg ha jól emlékszem egy Mars szeletnek sem tudtam ellenállni. A Paddingtontól nem messze volt a hotel, ahova el kellett jutnom és ez még egy tizenévesnek sem okozott gondot. A szállodába majdnem egyszerre érkeztem a Nagymamám által vezetett amerikai turista csoporttal, ők még éppen csak, hogy elkezdték letenni a cuccaikat.

Én is elfoglaltam a helyemet, egy szobába kerültem Curttel, aki a Nagymamám régi barátja és az utazásaik másik szervezője volt. Így négyesben indultunk el valami vacsorát enni a megérkezésünk és a viszontlátás örömére.

A beszélgetés nagyrészt angolul folyt, néha ha valami végképp nem ment, akkor a Nagynéném vagy Nagymamám fordított. A déli államokban élnek, így aztán Curt angolja keményen megizzasztotta az amúgy sem túl penge nyelvtudásomat. Miután kimondott egy mondatott már nagyjából megértettem a szavakat benne, de egész este megfeszített figyelemmel ültem köztük és nagyon keveset beszéltem.

Olasz étterembe mentünk és számomra ez nagy meglepetés volt, mert itthon az olasz étterem még leginkább a pizzázót jelentette. Ez meg egy nagyon hangulatos, csendes hely volt, törékeny bútorokkal és hatalmas üvegfelületekkel az utcára. Az étlap tanulmányozása után igyekeztem biztosra menni és spagettit rendeltem, arról kb. tudtam előre, hogy mi lesz. Amikor kijött az étel nagyon megdöbbentett a hatalmas adag sárga tészta, aminek a közepén ott csücsült a szósz és az egészet nekem kellett kezelnem.

Ez volt az a pillanat, illetve inkább 5 perccel később, amikor a Nagymamám elképedve vette tudomásul, hogy fogalmam nincs a kulturált spagetti evés mikéntjéről. Rövid intermezzo után az este folyamán elsajátítottam a kanál és a villa együttes használatát, amivel a tésztafélék terén egy új világ nyílt meg számomra.

Az este azonban hamar véget ért, mert ők éppen keresztül repülték az Atlanti óceánt és a jetlaggel küzdöttek. Így aztán visszatértünk a hotelbe és mondták, hogy igyekezzem elfoglalni magam a nap hátralevő részében, ők alszanak egyet. A lelkemre kötötték, hogy ne hagyjam el a szállodát, de a szobaszámra bármit vehetek a bárban, ha kedvem támad rá. Ja és ugyanekkor a kezembe nyomtak egy teljes London heti-bérletet, hogy ez bármerre jó a városban.

Na ez egy hiba volt.

Én kezdetben jófiú voltam, vittem könyvet és elkezdtem azt olvasgatni, de aztán eluntam a szobatársam horkolását és lementem a bárba, ahogy ajánlották. A bár érdekes helynek tűnt, tisztára egy régi film díszlete, de egy halas szendvics és valami lónyál elfogyasztása után ez sem szórakoztatott.
Viszont a bejárat nagyon hívogatóan nézett ki. Felvettem a kabátomat és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz én teszek egy kört a városban.

Igazából egyáltalán nem volt késő, talán nyolc óra lehetett, de tél volt és mire leszállt a gépem délután már kezdett alkonyodni, így a fentebb leírtak alatt is már teljes esti sötétség volt. Kezdetben kicsit aggódtam azért, de a metrónál lehetett kapni ingyenes közlekedési térképet a városról. Jól megjegyeztem, hogy melyik metróállomás mellett lakunk és aztán elindultam le a föld gyomrába, hogy eljussak valahogy a Temze partra. Izgalmas utazás volt, de rövid idő alatt sikerült elérnem a célomat. Sétálgattam kicsit azon a részen, ahol most az óriás kerék van, aztán átkeveredtem a Tower felé is. Addigra kezdtem én is elunni a kalandot, pluszban bennem volt a félsz, hogy a Nagyanyám, keresni fog. (A mobiltelefonok előtti korban vagyunk.)

Így aztán visszametróztam a szállodához és minden gond nélkül lefeküdtem aludni. Senki nem vette észre, hogy közel két órán keresztül elvoltam és nem is nagyon dicsekedtem vele még évekig. Megmaradt a saját nagy londoni kalandomnak.

(A borítóképet a http://7-themes.com/6947365-big-ben-london-night.html találtam)

Vasárnap este életem első olyan Európa Kiadó koncertjén vettem részt, ahol ülni kellett. Nagyon fura élmény volt, de miközben üldögéltem a B32 színház termében az oldalsó pódiumon (rohadt kényelmetlen volt) a zene mellett jutott időm kicsit nosztalgiázni is.

Az elmúlt pár évben, mióta a lányunk megszületett se az időm, se az anyagi helyzetünk megváltozása nem tette lehetővé, hogy olyan élénken kövessem a magyar rockzene mindennapos életét, mint korábban tettem. Pár éve még rengeteget jártunk koncertre. Lovasi aktuális projektjeire, Vad Fruttik, Quimby, Satöbbi, Timur Lenk, Európa Kiadó, Pluto, Biorobot, az időszakosan vissza-visszatérő Hiperkarma. Néha egy-egy Rammstein, ha épp itt jártak. Jó volt, és a hirtelen felsorolásból egy csomó minden kimaradt.

Mostanában arra megyek el, aminél van esély rá, hogy nem sokszor játszik már és ezzel egy életre hagynám ki a lehetőséget. Ha Európa Kiadó van a városban, akkor tuti, hogy én ott vagyok. Azt hiszem szép lassan a kedvenc zenekarom lett.

Szóval, amíg üldögéltem és figyeltem ahogy Menyhárték tüzelik a kezdetben fegyelmezetten üldögélő közönséget, az járt az eszemben, hogy milyen is volt életem első koncertje. Ehhez megint kell egy kis körítés, nézzétek el nekem.

Pécsen születtem és életem első 24 évét ott is éltem le. A szüleimen kívül a családból csak anyai nagynénémék éltek velünk egy városban, de amikor hét éves lettem ők is elköltöztek Budapestre, így teljesen egyedül maradtunk Anyuékkal hárman. Ha a szüleim moziba akartak menni, akkor az egyikük elment a délutáni előadásra, a másik meg az estire és engem a mozi bejáratánál átadtak egymásnak. Koncertek esetében ez a módszer persze nem működött, de amíg a nagynénémék is a városban éltek ezzel nem volt gond. Utána viszont nem nagyon maradt más választás, mint hogy én is mentem velük.

Hát így jutottam el életem első koncertjére (de legalábbis arra, amire emlékszem). Az ANK mozitermében minden hónapban volt Hobo klub, én egy ilyen előadáson voltam. Korán érkeztünk, a színpad szélénél kapaszkodva figyeltem ahogy a zenészek hangolnak, meg rendezgetik a hangszereket. Nem is nagyon vettem észre, hogy mennyire megtelt a terem, aztán egyszer csak elkezdődött a zene. Anyuék mellett álldogáltam, közel a színpadhoz, körülöttünk meg főleg gimnazisták és egyetemisták csápoltak buzgón. Remekül szórakoztam, elképesztett, hogy mennyire jó, ha a zene hangos.

Mi panellakásban éltünk és a zenék persze nem voltak ismeretlenek, mert Apuék mindig ilyesmiket hallgattak, de otthon ez a hangerő, vagy a nagyobb hangerő elképzelhetetlen volt. És én akkor ott rájöttem, hogy a rock lényege abban van, hogy hangos. Ha letekered a "volumét" megölöd a rockzenét.

Hobo egyébként nagy népnevelő volt a koncerteken és mivel onnantól kezdve én is rendszeresen jártam a szüleimmel, ezért az ő iránymutatásai alapján szocializálódtam koncert ügyileg. Fiatal voltam, így Földesnek egy csomó manírja máig úgy belém égett, hogyha más koncerten meglátom mindig görcsbe rándul a gyomrom. Például évekbe telt megszoknom, hogy más zenészek szerint nem ciki tapsoltatni a közönséget. Hobo anno keményen cikizte a kartársait, jó húsz évvel később éppen ezért volt nagy csalódás, amikor egy IH koncerten nekilátott tapsoltatni. Azóta nem szeretek Hobora menni, talán kétszer voltam még.

De Hobo volt az, aki a hangerőn kívül a szövegekre is felhívta a figyelmemet (és mellékesen ellökdösött a vers olvasás irányába is, amiért örökké hálás lehetek). Számomra azóta is vannak remek rockzenék, meg az igazán kiváló darabok, amiknek nem csak a zenéje, hanem a szövege is megfog.

Az első koncert vége felé aztán Hobo is kiszúrta, hogy a színpad szélébe csimpaszkodva figyelem a koncertjüket és a szám közben odatérdelt mellém és megsimogatott. Emlékszem, hogy Anyám ex-tanítványaiban ez mély irigységet váltott ki én meg csak szimplán zavarba jöttem.

Szóval ilyen mosztalgikus emlékek jártak a fejemben tegnap este, amíg hallgattam, ahogy a Jenő anekdotázik a környékről, az első számok születéséről és természetesen elcitálja, hogy az Európa Kiadó nem az a zenekar, akitől csak úgy számokat lehet kérni.

Az Európa Kiadót is gyerekkoromban hallottam először, Apunak volt egy piros BASF kazettája, aminek az egyik oldalán Méhes Marietta és a Trabant számok voltak, aztán valamelyik közkézen forgó EK lemez. Sokat hallgatta és így aztán én is. Szerettem a dalok lüktetését, de akkortájt még inkább az A oldalon levő Trabant számok, például a Ragaszthatatlan szív jobban tetszettek. Aztán ahogy kezdtem felnőni elkezdtem menőnek érezni a megfogtam egy pincérnő mellét jellegű sorokat és főleg ezek okán hallgattam a Popzene albumot.

Igazából mindegyik akkortájt hallgatott album minősége szar volt. Másolt kazetták, amiken főleg magnóval felvett koncertek szóltak. Vagy olyan "stúdiófelvételek", mint a Love 82, ami már eredetileg sem volt igazán jó hangzású. Érdekes, hogy a Popzene album is ezer sebből vérzik, de még mindig a leghallgathatóbb minőségű.

Ez lehet az oka annak is, hogy amikor megpróbáltam később másoknak megmutatni az Európa Kiadót, akkor egyáltalán nem érezték át a nagyszerűségét az egésznek, nem hallottak mást csak hogy ez csörömpöl és szarul szól.

Élőben az Európa Kiadót az EU csatlakozási koncerten láttam, pontosabban utána volt egy turnéjuk az országban és játszottak Pécsen is, az Egyetemi Klubban. Egészen meglepő élmény volt, hogy milyen jól szól az egész. A Romolj meg például egy olyan felvételen volt meg nekem, amin ugrott a tű, máig ha hallgatom a dalt várom azt az ugrást. Ott meg tisztán szólt minden. Hatalmas élmény volt.

Azóta rendszeresen járok az EK koncertjeire és igyekeztem a lehető legjobb minőségben megszerezni a dalaikat, de még mindig a legjobb a koncert. Nagyon jó lenne, ha szépen kiadnák valami 2-3 lemezes koncert válogatáson a régi dalaikat is, mert ezek a számok mostanra lettek igazán jók. A zenekar is szépen összeszokott, sokkal profibban játszanak, mint korábban és az áthangszerelések is jót tettek a daloknak. A szövegeknek meg az tett jót, hogy mostanra nem csak az tetszik bennük, hogy megfogják a pincérnő mellét, hanem az érzések, amiket keltenek bennem. Nem versek, remek dalszövegek.

A rock zene akkor jó, amikor állsz a színpad előtt és elsöpör a hangerő, átmos a zene és kilúgoz belőled minden más érzést, csak a lüktetés marad és a többi ember ahogy ritmusra mozdul. Ilyenkor lehunyom a  szemem és nem is látok semmit, teljesen nirvana közeli állapot. Az Európa Kiadó vasárnap este újra elvitt erre az utazásra, igaz nem álltam, csak ültem, de a legtöbben nem tudtak megmaradni a fenekükön a teremben.

Amikor vége lett a ráadásnak és kisétáltam a langyos újbudai éjszakába Pajor Tamás sora jutott az eszembe: a rock and roll az nem egy tánc.