Őri András

Augusztus 20.-án a hosszú hétvégét kihasználandó, a szüleim azt javasolták, hogy menjünk el családilag valahová kirándulni. Szlovákiát néztük ki úticélnak, Apu helyből tudott is egy jó helyet, ami nincs túl messze, a gyerekek is élvezni fogják, van tó, lehet fürödni. Remek.

Éppen szépen beleéltük magunkat, mikor rájöttem, hogy a két gyerek közül egyiknek sincsen útlevele, vagy személyi igazolványa. Valamelyikre pedig szükség van ahhoz, hogy átmenjünk egy másik országba. Irány az Okmányiroda, hamar kiderült, hogy a legkorábbi időpont augusztus 25., pont azután, hogy hazaértünk volna. (Lett volna egy olyan opció is, hogy odamegyünk reggel nyitásra a gyerkőcökkel, húzunk sorszámot és várunk míg sorra kerülünk. Ez azonban egy 3 és 1,5 éves gyerekkel nem csak a mi türelmünket, hanem az összes várakozóét is próbára tette volna. Úgy éreztük egy szlovák hétvége nem éri meg a dolgot.) Így aztán a külföldi mini-vakációból nagyon kellemes családi kirándulás kerekedett, voltunk Győrben, elmentünk az Állatkertbe egyik nap. Jó volt, nem bántuk meg.

A fenti történettel nem véletlenül fárasztottalak. Egy teljesen átlagos, mindennapi eset, ahol teljesen hétköznapi arcok tiszteletben tartják, hogy az országok közti közlekedésnek szabályai vannak. Ha nincs papírod, akkor hiába nem kérik el az autópályán, de nem mehetsz máshova. Ez az alap. Vannak olyan esetek, mint a menekülteké, akik nem egy vidám és gondtalan vakációzás miatt akarnak átjutni a határokon, hanem mert eltűnt az országuk, az egzisztenciájuk, az életük. Sokan vannak és nagyon szeretnének biztonságba és relatív jólétbe jutni. Ez érthető. Azt viszont nekik is meg kéne érteniük, hogy a formaságokra szükség van. Nekik is és nekünk is.

Nekik azért mert a papírjaik nélkül soha a büdös életben nem fognak boldogulni egy olyan rendszerben, mint Európa. Semmi segély, letelepedés, semmi. Ha nem a karitatív szervezetekből akarnak élni (amit nem hiszek), akkor kénytelenek lesznek valahol bekapcsolódni a bürokratikus papírgyártásba. Ha nem tetszik egy útjuk marad, ami a feketézés és az alvilág felé vezet, de a hírekből úgy tűnt, hogy egy középosztály vándorol éppen kontinensről kontinensre, nem valószínű, hogy itt más életszínvonalat és környezetet szeretnének, mint otthon.

(Persze pont azért, mert nem regisztráljuk őket igazából fogalmunk sincs, hogy ki tart erre és ki van már itt. Ijesztő.)

Nekünk is égető szükségünk lenne arra, hogy ezek az emberek regisztrálva legyenek. Nem nyomkövetőre gondolok természetesen. Tudnunk kell, magyarként, EU állampolgárként, hogy hányan jönnek segítséget kérni, hogy ők mihez értenek, mivel tudnak segíteni itt, hogy fognak beilleszkedni. De mindezeknél sokkal fontosabb, hogy tudjuk: hol vannak.

Mert jelen pillanatban az egész menekült-válság legfélelmetesebb része a buszoztatás, a tagállamok egymás közti felelősség dobálása. Fogalmunk nincs igazából, hogy ez a rengeteg ember hol van az Unió területén belül és mit csinál. Egyáltalán még itt vannak? Magunktól mi, az országaink pedig az állampolgáraiktól megkövetelik, hogy ezekről a dolgokról információt szolgáltassunk.

• Hol lakunk.
• Mit dolgozunk.
• Kivel élünk.
• Mit veszünk.
• Miből élünk.
• Merre járunk. (Ez utóbbi mondjuk elég laza érdeklődés már.)

És ezekben a dolgokban azt kell mondani, hogy megbukott az EU. Kollektíven. Megbuktak a közös határt felügyelő országok, köztük mi is. De megbuktak a belső régiók is, akik ugyanúgy tudták, hogy mi várható, de még egy plakátkampányra se futotta nekik. Lehet szidni a Fideszt, akár magát Orbán Viktort is (én magam is megtettem), de ebben a sztoriban nekik sok igazságuk van és volt. Hogy más hogyan oldotta volna meg a helyzetet, ha pozícióban van hozzá egyrészt nem igen tudjuk, mert nem szólt róla a fáma, másrészt meg feltételezésekkel reálpolitikában nincs nagyon értelme foglalkozni.

Azzal, hogy az elején erre nem készültünk fel, nekünk európaiaknak sikerült a legrosszabb helyzetbe navigálni magunkat. Lejátszódott az, ami már nagyon sokszor ezen a kontinensen: egy népvándorlás elsöpört mindent.