Régebben amikor valamilyen nagyobb választási esemény volt, országgyűlési vagy önkormányzati, de az izgalmasabb népszavazásoknál is, össze szoktunk ülni a barátainkkal és közösen figyeljük az élő közvetítést este. Ezek az eredménytől függetlenül is jó hangulatú összeröffenések voltak.

Aztán jöttek a gyerekek sorban itt is, ott is és ezek az események elmaradtak, mostanság kettesben nézzük a tévét a feleségemmel. Már amennyire nézzük, mert az elmúlt pár választási alkalommal a tévé műsorok teljesen értékelhetetlenek és élvezhetetlenek voltak. De üldögélünk, kezünkben az okos telefon vagy a laptop és figyeljük, hogy mi történik, miközben egyre beletörődőbben igyekszünk kapcsolgatni az egyenletesen alacsony színvonalú TV csatornák közt.
Nem rossz, de nem ugyanaz.

Az életben mindenből a legelső a legérdekesebb. Talán. Mindenesetre választási estéből számomra  az első 89-ben volt és ott nem sok szerepet kapott a tévé (legalábbis nekem), de nagyon jól szórakoztam, erre máig emlékszem.

A szüleim az első szabad választások idején az SzDSz aktivistái voltak, Pécsett Bretter Zoltánnak kampányoltak és ebből én se maradtam ki. Suli után kiszórtam a tankönyveket a szürke hátizsákomból, az előszobában álló szórólapok közül felkaptam egy kupacot és elindultam biciklivel a lakótelepen körbe-körbe a panelek közt. Megvolt, hogy melyik tömböket kell megszórni és én tisztességgel végig csöngettem minden lépcsőházat, bedobáltam a szórólapokat a postaládákba. Általában gond nélkül beengedtek, soha nem volt semmi baj.

Kilenc éves voltam akkor és az egészből igen keveset értettem. Emlékszem egy beszélgetésre, amikor Anyu szavaiból rájöttem, hogy az egyáltalán nem biztos, hogy a szadesz fog nyerni, sőt rezeg is léc rendesen. Na jó, de akkor mire van ez az egész? - kérdeztem én gyermeki ártatlansággal. Ekkor kaptam az első adag ismeretet a demokrácia, a parlamentáris változat működéséről.

Aztán eljött a választási este. Anyu az egész vasárnapot a szavazókörben töltötte, választási biztosként. Apuval mi ebéd után elmentünk megnézni a Fehér féreg búvóhelye (vagy valami hasonló) angol filmet és utána mentünk szavazni.
Este pár panelházzal kellett csak arrébb sétálnunk, ott volt a kerületi párt központ. Egy földszinti lepukkant panellakás, vágni lehetett a cigifüstöt. Mindenhol halomban álltak a papírok, szóróanyagok, plakátok. A halmok felett egy polcon fadobozos fekete-fehér tévé, amiben folyamatosan mentek a hírek. És mindenhol emberek. Rengetegen voltunk abban a kicsi lakásban, vörösbor, valami vacak pogácsa volt enni. De főleg a zsivaj maradt meg, ahogy a felnőttek latolgatták az esélyeket.

Az én szerepem a csendes szemlélőé maradt, úgy emlékszem, hogy nem is unatkoztam, de volt egy jó pillanatom. A vörösborokhoz alkalmazott dugóhúzó kinyúlt, becsődölt és a jövő pécsi politikai elitje abban a sanyarú helyzetben találta magát, hogy nem tud inni, vagy (és a szomorúságukat azóta megértéssel veszem) kénytelen dugós bort kortyolni. Ekkor került elő a remek bicskám, amit a nagyapáméktól kaptam a szülinapomra, természetesen dugóhúzóval is rendelkezett. Megmentettem az estét.

Csak, hogy minden tiszta legyen, a bicskát visszakaptam, ez még a magyar politika friss és ropogós hajnala volt, amikor még nem loptak.

Ha tetszett kövess a Facebookon is!