Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Utolsó kommentek

Fogyókúra vagy életmódváltás

azelsosprint diéta fogyókúra életmódváltás vélemény

Vannak szerencsés emberek, ilyen például Apám és a Nagybátyám, akik ehetnek amennyit akarnak és meg sem látszik rajtuk. És vannak olyan emberek is, akik kifejezetten szerencsétlenek, ha csak annyit esznek, mint egy átlagos ember már elkezdnek hízni. Én talán nem vagyok egy az egyben az utóbbi, de nem könnyű a súlyomat kontrollálni.

Olyannyira, hogy nem is sikerült. Kisiskolás koromig vézna voltam, mert nem ettem. Már orvosnál is jártunk, aki szerint vérszegény voltam, de igazság szerint csak olyan voltam mint a lányom most: nem szerettem enni.
Ez aztán gyökeresen megváltozott egy betegségem alkalmával. Emlékszem a pontos pillanatra, amikor rájöttem, hogy éhes vagyok. Betegségből lábadoztam otthon, a Gyűrűk Urát olvastam és annál a résznél tartottam, ahol leírják, hogy milyen fejedelmi kajával vendégeli meg a hobbitokat Bombadil Toma. És akkor megéheztem, arra is emlékszem, hogy vajas-mézes kenyeret kezdtem el falni.

Nem volt jó ötlet.

Innentől nem is volt megállás, egyre többet ettem és kezdetben szolidan, de aztán egyre gyorsabban kezdtem felszedni magamra. Gimi alatt már pocakos voltam, de szerencsére rengeteget kirándultunk, túráztunk és bicikliztem is, így ennél durvább nem lettem. Viszont már ez is kövérnek számított és ez frusztrált is sokszor.

Már a húszas éveimben jártam, amikor egy tél végén elhatároztuk Anyuval, hogy közösen fogunk fogyókúrázni. A híres 90 napos diétát kezdtük el. Mint később kiderült egy sokkal durvább verzióját toltuk, mert Anyu csak a leírás felét kapta meg, a másik fénymásolt papír lemaradt.
Nem volt egyszerű menet, de mindketten egész jó eredményt értünk el. Persze elkövettük azt a hibát, hogy a nyaralás megkezdésekor elkezdtünk úgy enni, mint korábban. Nem kellett volna, hamar visszaszedtem mindent.

Ahogy elkezdtem dolgozni és saját életet élni elmaradtak a túrák, a biciklizés és ez egyre inkább meglátszott az alakomon is. Harminc éves korom utánra már kifejezetten nagydarab voltam.

Másfél éve viszont nekiláttam újra a fogyókúrának. Több oka is volt, de elsősorban szerettem volna egészségesebb lenni. Pár éve már sikerült a hízást megállítanom azzal, hogy minden nap gyalog mentem a munkába, majd haza. Sőt ezzel pár kilót permanensen le is dobtam.

Szóval 2014 szeptemberében nekiláttunk családilag a Dukan-diétának. Hát ettől borzasztóan tartottam, elhagyni a kenyeret az teljes lelehetetlenségnek tűnt. Melegszendvics? Szendvics? Halászlé 3-4 szelet fehér kenyérrel? A következő gyomrost a tészták és a krumpli elhagyása hozta. Az se lesz? Basszus!

Aztán kiderült, hogy ez az egész nem is hiányzik annyira. Teljesen jól sikerült kivezetnem az életemből ezeket a kajákat. Átálltam egy könnyű reggelire, zöldséges-húsos ebédre és valami szintén könnyű vacsorára. Ez a táplálkozás, amiben szabadon kezeltem az öreg Pierre tanait egy év alatt nagy eredményt hozott. Leadtam több, mint 25 kilót. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben.

Télen aztán elkezdtem lassan, de biztosan visszaengedni a tiltólistás kajákat az életembe. Amikor még finoman, heti egy-két kifli vagy köretnek valami krumpli volt az még jónak tűnt. Aztán kezdtek alattomosan felkúszni újra a kilók. Pár hónap után rájöttem, hogyha nem akarok újra elhízni akkor kénytelen leszek visszatérni a tavalyi étrendemhez és azt életmódként tartani. Eltérések csak sátoros ünnepek esetén lehetségesek.

És itt kanyarodnék vissza a bevezetőre: az emberek nagyon könnyen ítélik meg a másikat a súlya miatt, pedig rengetegen vagyunk akiknek egy kevés tiltólistás étel is halmozza a kilókat. Ha ránézel egy dobostortára már híztál egy keveset.

Ezeknek a szerencsétlen anyagcserével megvert sorstársaknak sokszor kijut a dagadék jelző és a lesajnáló mondatok, pedig lehet, hogy nem is esznek többet, mint az aki megítélte éppen őket. Félreértés ne essék, vannak persze, akik nagy zabások és azért híznak el, de nem mindenki az.

Egyébként meg kövérnek lenni nem jellemhiba, ahogy túl vékonynak sem. Nem betegség, bár mindkettő okozhat súlyos bajokat.

Viszont, aki belefog egy fogyókúrába az sokszor abban reménykedik, amit a fogyókúrás könyvek írói szeretettel pufogtatnak, ha végigcsinálod a programot, akkor majd megváltozik a szervezeted metabolizmusa és utána úgy élhetsz, mint bárki más. A saját tapasztalataim és a környezetemben megfigyelt emberek történetei alapján ez egy faszság. Ilyen nincs, a szervezeted metabolizmusa nem változik meg, ha a fogyókúra előtt hízásra hajlamos voltál, akkor utána is az leszel. Az első, amit fel kell ismerned és amivel meg kell barátkoznod, hogy akkor éri meg belevágni egy fogyókúrába, ha utána hajlandó vagy azt egy életen át életmódként követni.

És itt kell elhatároznod, hogy táplálkozásilag és mozgásilag milyen utat követsz. Ahogy elnézem gyakorlatilag mindegy, a legtöbb fogyókúra ugyanis az adagokkal operál. Nekem például a Dukan bejött. Szeretem a húsokat, a tejtermékeket és megtaláltam azokat a kajákat, amikből kedvemre falatozhatok, nem érzem túl nagy veszteségnek a lemondást a többiről.

Szóval én azt szűrtem le az első hosszabb távon is sikeres fogyókúrámból, hogy sosem hagyhatom már abba, ha szeretném megtartani az eredményeket.

Ha sorstárs vagy, akkor sok sikert kívánok. Meg főleg kitartást!

Tovább

Az első estém Londonban

azelsosprint

Az első repülőutam egyedül különösképpen egybeesik az első (és azóta is utolsó) egyedül töltött londoni estémmel.

Pedig jártam már korábban is Londonban, még általános iskolásként volt egy szervezett iskolai kirándulás. Nagy élmény volt, átbuszoztuk Európát, komppal keltünk át a csatornán. De az másmilyen kaland volt, mint amiről most szeretnék írni.

Gimnazista voltam már szerintem, mikor meghívást kaptam az Amerikában élő Nagymamámtól, hogy kísérjem el őt és a már kint született nagynénémet a szokásos karácsonyi londoni-angliai utazásukra. Persze boldogan mentem, főleg, hogy repülhettem is egyedül, ami remek kalandnak tűnt.

Jól is éreztem magam, egy közvetlen Budapest-London járattal utaztam, amin nem is voltunk sokan. Ez még bőven a fapadosok kora előtt volt, így az ülések kényelmesek voltak, a felszolgált kaja meg pont olyan volt, mint minden repülőn felszolgált menü, de azért bármikor megettem volna még egyszer.

Amikor leszálltam a Heathrow repülőtéren jött az első izgalom, hogy átengednek-e szervek. Valahol érthető, hogy alaposan átnéztek, egy tizenéves gyerek érkezett meg egy szál magában. De volt meghívó levelem, faxon átküldve a nevemre szóló szállodai szoba foglalás, hazafelé repjegy és 50 font a tárcámban (ezt is ellenőrizték), így átjutottam az ellenőrzésen.

Az 50 fontból helyből elköltöttem egy adagot a reptéri gyorsvonatra, meg ha jól emlékszem egy Mars szeletnek sem tudtam ellenállni. A Paddingtontól nem messze volt a hotel, ahova el kellett jutnom és ez még egy tizenévesnek sem okozott gondot. A szállodába majdnem egyszerre érkeztem a Nagymamám által vezetett amerikai turista csoporttal, ők még éppen csak, hogy elkezdték letenni a cuccaikat.

Én is elfoglaltam a helyemet, egy szobába kerültem Curttel, aki a Nagymamám régi barátja és az utazásaik másik szervezője volt. Így négyesben indultunk el valami vacsorát enni a megérkezésünk és a viszontlátás örömére.

A beszélgetés nagyrészt angolul folyt, néha ha valami végképp nem ment, akkor a Nagynéném vagy Nagymamám fordított. A déli államokban élnek, így aztán Curt angolja keményen megizzasztotta az amúgy sem túl penge nyelvtudásomat. Miután kimondott egy mondatott már nagyjából megértettem a szavakat benne, de egész este megfeszített figyelemmel ültem köztük és nagyon keveset beszéltem.

Olasz étterembe mentünk és számomra ez nagy meglepetés volt, mert itthon az olasz étterem még leginkább a pizzázót jelentette. Ez meg egy nagyon hangulatos, csendes hely volt, törékeny bútorokkal és hatalmas üvegfelületekkel az utcára. Az étlap tanulmányozása után igyekeztem biztosra menni és spagettit rendeltem, arról kb. tudtam előre, hogy mi lesz. Amikor kijött az étel nagyon megdöbbentett a hatalmas adag sárga tészta, aminek a közepén ott csücsült a szósz és az egészet nekem kellett kezelnem.

Ez volt az a pillanat, illetve inkább 5 perccel később, amikor a Nagymamám elképedve vette tudomásul, hogy fogalmam nincs a kulturált spagetti evés mikéntjéről. Rövid intermezzo után az este folyamán elsajátítottam a kanál és a villa együttes használatát, amivel a tésztafélék terén egy új világ nyílt meg számomra.

Az este azonban hamar véget ért, mert ők éppen keresztül repülték az Atlanti óceánt és a jetlaggel küzdöttek. Így aztán visszatértünk a hotelbe és mondták, hogy igyekezzem elfoglalni magam a nap hátralevő részében, ők alszanak egyet. A lelkemre kötötték, hogy ne hagyjam el a szállodát, de a szobaszámra bármit vehetek a bárban, ha kedvem támad rá. Ja és ugyanekkor a kezembe nyomtak egy teljes London heti-bérletet, hogy ez bármerre jó a városban.

Na ez egy hiba volt.

Én kezdetben jófiú voltam, vittem könyvet és elkezdtem azt olvasgatni, de aztán eluntam a szobatársam horkolását és lementem a bárba, ahogy ajánlották. A bár érdekes helynek tűnt, tisztára egy régi film díszlete, de egy halas szendvics és valami lónyál elfogyasztása után ez sem szórakoztatott.
Viszont a bejárat nagyon hívogatóan nézett ki. Felvettem a kabátomat és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz én teszek egy kört a városban.

Igazából egyáltalán nem volt késő, talán nyolc óra lehetett, de tél volt és mire leszállt a gépem délután már kezdett alkonyodni, így a fentebb leírtak alatt is már teljes esti sötétség volt. Kezdetben kicsit aggódtam azért, de a metrónál lehetett kapni ingyenes közlekedési térképet a városról. Jól megjegyeztem, hogy melyik metróállomás mellett lakunk és aztán elindultam le a föld gyomrába, hogy eljussak valahogy a Temze partra. Izgalmas utazás volt, de rövid idő alatt sikerült elérnem a célomat. Sétálgattam kicsit azon a részen, ahol most az óriás kerék van, aztán átkeveredtem a Tower felé is. Addigra kezdtem én is elunni a kalandot, pluszban bennem volt a félsz, hogy a Nagyanyám, keresni fog. (A mobiltelefonok előtti korban vagyunk.)

Így aztán visszametróztam a szállodához és minden gond nélkül lefeküdtem aludni. Senki nem vette észre, hogy közel két órán keresztül elvoltam és nem is nagyon dicsekedtem vele még évekig. Megmaradt a saját nagy londoni kalandomnak.

(A borítóképet a http://7-themes.com/6947365-big-ben-london-night.html találtam)

Tovább

Európa Kiadó és nosztalgia

Vasárnap este életem első olyan Európa Kiadó koncertjén vettem részt, ahol ülni kellett. Nagyon fura élmény volt, de miközben üldögéltem a B32 színház termében az oldalsó pódiumon (rohadt kényelmetlen volt) a zene mellett jutott időm kicsit nosztalgiázni is.

Az elmúlt pár évben, mióta a lányunk megszületett se az időm, se az anyagi helyzetünk megváltozása nem tette lehetővé, hogy olyan élénken kövessem a magyar rockzene mindennapos életét, mint korábban tettem. Pár éve még rengeteget jártunk koncertre. Lovasi aktuális projektjeire, Vad FruttikQuimbySatöbbiTimur LenkEurópa KiadóPlutoBiorobot, az időszakosan vissza-visszatérő Hiperkarma. Néha egy-egy Rammstein, ha épp itt jártak. Jó volt, és a hirtelen felsorolásból egy csomó minden kimaradt.

Mostanában arra megyek el, aminél van esély rá, hogy nem sokszor játszik már és ezzel egy életre hagynám ki a lehetőséget. Ha Európa Kiadó van a városban, akkor tuti, hogy én ott vagyok. Azt hiszem szép lassan a kedvenc zenekarom lett.

Szóval, amíg üldögéltem és figyeltem ahogy Menyhárték tüzelik a kezdetben fegyelmezetten üldögélő közönséget, az járt az eszemben, hogy milyen is volt életem első koncertje. Ehhez megint kell egy kis körítés, nézzétek el nekem.

azelsosprint

Pécsen születtem és életem első 24 évét ott is éltem le. A szüleimen kívül a családból csak anyai nagynénémék éltek velünk egy városban, de amikor hét éves lettem ők is elköltöztek Budapestre, így teljesen egyedül maradtunk Anyuékkal hárman. Ha a szüleim moziba akartak menni, akkor az egyikük elment a délutáni előadásra, a másik meg az estire és engem a mozi bejáratánál átadtak egymásnak. Koncertek esetében ez a módszer persze nem működött, de amíg a nagynénémék is a városban éltek ezzel nem volt gond. Utána viszont nem nagyon maradt más választás, mint hogy én is mentem velük.

Hát így jutottam el életem első koncertjére (de legalábbis arra, amire emlékszem). Az ANK mozitermében minden hónapban volt Hobo klub, én egy ilyen előadáson voltam. Korán érkeztünk, a színpad szélénél kapaszkodva figyeltem ahogy a zenészek hangolnak, meg rendezgetik a hangszereket. Nem is nagyon vettem észre, hogy mennyire megtelt a terem, aztán egyszer csak elkezdődött a zene. Anyuék mellett álldogáltam, közel a színpadhoz, körülöttünk meg főleg gimnazisták és egyetemisták csápoltak buzgón. Remekül szórakoztam, elképesztett, hogy mennyire jó, ha a zene hangos.

Mi panellakásban éltünk és a zenék persze nem voltak ismeretlenek, mert Apuék mindig ilyesmiket hallgattak, de otthon ez a hangerő, vagy a nagyobb hangerő elképzelhetetlen volt. És én akkor ott rájöttem, hogy a rock lényege abban van, hogy hangos. Ha letekered a "volumét" megölöd a rockzenét.

Hobo egyébként nagy népnevelő volt a koncerteken és mivel onnantól kezdve én is rendszeresen jártam a szüleimmel, ezért az ő iránymutatásai alapján szocializálódtam koncert ügyileg. Fiatal voltam, így Földesnek egy csomó manírja máig úgy belém égett, hogyha más koncerten meglátom mindig görcsbe rándul a gyomrom. Például évekbe telt megszoknom, hogy más zenészek szerint nem ciki tapsoltatni a közönséget. Hobo anno keményen cikizte a kartársait, jó húsz évvel később éppen ezért volt nagy csalódás, amikor egy IH koncerten nekilátott tapsoltatni. Azóta nem szeretek Hobora menni, talán kétszer voltam még.

De Hobo volt az, aki a hangerőn kívül a szövegekre is felhívta a figyelmemet (és mellékesen ellökdösött a vers olvasás irányába is, amiért örökké hálás lehetek). Számomra azóta is vannak remek rockzenék, meg az igazán kiváló darabok, amiknek nem csak a zenéje, hanem a szövege is megfog.

Az első koncert vége felé aztán Hobo is kiszúrta, hogy a színpad szélébe csimpaszkodva figyelem a koncertjüket és a szám közben odatérdelt mellém és megsimogatott. Emlékszem, hogy Anyám ex-tanítványaiban ez mély irigységet váltott ki én meg csak szimplán zavarba jöttem.

Szóval ilyen mosztalgikus emlékek jártak a fejemben tegnap este, amíg hallgattam, ahogy a Jenő anekdotázik a környékről, az első számok születéséről és természetesen elcitálja, hogy az Európa Kiadó nem az a zenekar, akitől csak úgy számokat lehet kérni.

Az Európa Kiadót is gyerekkoromban hallottam először, Apunak volt egy piros BASF kazettája, aminek az egyik oldalán Méhes Marietta és a Trabant számok voltak, aztán valamelyik közkézen forgó EK lemez. Sokat hallgatta és így aztán én is. Szerettem a dalok lüktetését, de akkortájt még inkább az A oldalon levő Trabant számok, például a Ragaszthatatlan szív jobban tetszettek. Aztán ahogy kezdtem felnőni elkezdtem menőnek érezni a megfogtam egy pincérnő mellét jellegű sorokat és főleg ezek okán hallgattam a Popzene albumot.

azelsosprint

Igazából mindegyik akkortájt hallgatott album minősége szar volt. Másolt kazetták, amiken főleg magnóval felvett koncertek szóltak. Vagy olyan "stúdiófelvételek", mint a Love 82, ami már eredetileg sem volt igazán jó hangzású. Érdekes, hogy a Popzene album is ezer sebből vérzik, de még mindig a leghallgathatóbb minőségű.

Ez lehet az oka annak is, hogy amikor megpróbáltam később másoknak megmutatni az Európa Kiadót, akkor egyáltalán nem érezték át a nagyszerűségét az egésznek, nem hallottak mást csak hogy ez csörömpöl és szarul szól.

Élőben az Európa Kiadót az EU csatlakozási koncerten láttam, pontosabban utána volt egy turnéjuk az országban és játszottak Pécsen is, az Egyetemi Klubban. Egészen meglepő élmény volt, hogy milyen jól szól az egész. A Romolj meg például egy olyan felvételen volt meg nekem, amin ugrott a tű, máig ha hallgatom a dalt várom azt az ugrást. Ott meg tisztán szólt minden. Hatalmas élmény volt.

Azóta rendszeresen járok az EK koncertjeire és igyekeztem a lehető legjobb minőségben megszerezni a dalaikat, de még mindig a legjobb a koncert. Nagyon jó lenne, ha szépen kiadnák valami 2-3 lemezes koncert válogatáson a régi dalaikat is, mert ezek a számok mostanra lettek igazán jók. A zenekar is szépen összeszokott, sokkal profibban játszanak, mint korábban és az áthangszerelések is jót tettek a daloknak. A szövegeknek meg az tett jót, hogy mostanra nem csak az tetszik bennük, hogy megfogják a pincérnő mellét, hanem az érzések, amiket keltenek bennem. Nem versek, remek dalszövegek.

A rock zene akkor jó, amikor állsz a színpad előtt és elsöpör a hangerő, átmos a zene és kilúgoz belőled minden más érzést, csak a lüktetés marad és a többi ember ahogy ritmusra mozdul. Ilyenkor lehunyom a  szemem és nem is látok semmit, teljesen nirvana közeli állapot. Az Európa Kiadó vasárnap este újra elvitt erre az utazásra, igaz nem álltam, csak ültem, de a legtöbben nem tudtak megmaradni a fenekükön a teremben.

Amikor vége lett a ráadásnak és kisétáltam a langyos újbudai éjszakába Pajor Tamás sora jutott az eszembe: a rock and roll az nem egy tánc.

Tovább

Első élményeink Apuval a főzés terén

Az első megfőzött ételről szóló anekdoták általában vicces-borzasztó történetek. Az unokaöcsém például egy konzervvel, talán sólet, élt át iszonyú dolgokat. Nekem a szétrobbant ételnél kevésbé akció dús élmény jutott, de azért humor ebben is van.

A múltkor az első választási élményeimről írtam, ez a sztori valahol következik is abból. A kilencvenes évek elején járunk, én még az általános iskola felsőt nyúzom. Anyu már aktív szakszervezeti tag és valami flamand dotálású program keretében kiutaznak páran tanulmányútra Belgiumba. Mi ketten maradunk napokig Apuval otthon.

Azt kell tudni a sztorihoz, hogy Apu sosem tudott főzni. Tisztában volt ezzel és nem is emlékszem, hogy bármikor próbálkozott volna a jelenlétemben ilyesmivel, leszámítva ezt a bizonyos hetet, amikor valami megcsípte és úgy érezte, hogy a reggeli tejeskávémat ugyanúgy meg kell kapnom, mint amikor Anyu otthon van.

azelsosprint
Ezen a képen a két főhős látható, kb. abban az időszakban, amikor főzni is tanultunk.

Az első reggelen mondta, hogy ott vár a kávé az asztalon, majd kavarjam fel. Leültem a székre és néztem a bögrében a kávét, fura sötétbarna izék úszkáltak a túlforralt tej tetején. A direktíva szerint megkavartam erősen, de nem igen változott a dolog. Gyanakodtam, de tettem vele egy próbát. Szörnyű volt.

Anyu nekem természetesen nem igazi kávéból készítette a reggeli italt, hanem valami instant koffeinmentesből. Valószínűleg ennek a folyamatnak volt a szemlélője korábban Apám is. De amikor ő látott neki, akkor fogalma sem volt az őrölt kávé és az instant közti különbségről, így kaptam én egy reménytelenül forró, a tetején finomra őrölt Omniával szórt tejet. Arra nem is emlékszem, hogy cukor volt-e benne.

Mindenesetre ez volt az a pillanat, amikor átvettem Aputól a konyhát.

Nem mintha én nagyobb spíler lettem volna, de annyi eszem volt, hogy valami egyszerűvel próbálkoztam elsőnek. Túrós tészta, nyami, mit lehet azon elcseszni? Tészta meg túró, tejfölt rá és kész.

Megvettem a tésztát, túrót, tejfölt a boltban, de volt bennem egy adag bizonytalanság. Biztos, ami biztos alapon megvártam míg Anyu felhívott minket, hogy minden rendben van-e és megérdeklődtem tőle, hogy előbb a túrót öntsem a forró vízbe vagy a tésztát. Gyorsan átadta a szakmai tudását a túrós tészta készítésről és ezen iránymutatások nyomán egész jól sikerült az első főzésem.
Igaz a tészta kissé túlfőtt, a szalonna viszont elfüstölt, de a túró és a tejföl elnyomott minden más nem kívánt ízt.

Ha jól emlékszem a hét további felében az iskolai büfében reggeliztem, délután pedig eljártunk az István-pincébe kajálni Apuval. De a főzés varázsa megcsapott és azóta egy csomó ételt már gond nélkül elkészítek, akár a túrós tésztát is!

Ha tetszett a blog csatlakozz a Facebook oldalamhoz is, ahol több hasonlót is találsz!

Tovább

Az eLSő választások

Régebben amikor valamilyen nagyobb választási esemény volt, országgyűlési vagy önkormányzati, de az izgalmasabb népszavazásoknál is, össze szoktunk ülni a barátainkkal és közösen figyeljük az élő közvetítést este. Ezek az eredménytől függetlenül is jó hangulatú összeröffenések voltak.

Aztán jöttek a gyerekek sorban itt is, ott is és ezek az események elmaradtak, mostanság kettesben nézzük a tévét a feleségemmel. Már amennyire nézzük, mert az elmúlt pár választási alkalommal a tévé műsorok teljesen értékelhetetlenek és élvezhetetlenek voltak. De üldögélünk, kezünkben az okos telefon vagy a laptop és figyeljük, hogy mi történik, miközben egyre beletörődőbben igyekszünk kapcsolgatni az egyenletesen alacsony színvonalú TV csatornák közt.
Nem rossz, de nem ugyanaz.

Az életben mindenből a legelső a legérdekesebb. Talán. Mindenesetre választási estéből számomra  az első 89-ben volt és ott nem sok szerepet kapott a tévé (legalábbis nekem), de nagyon jól szórakoztam, erre máig emlékszem.

A szüleim az első szabad választások idején az SzDSz aktivistái voltak, Pécsett Bretter Zoltánnak kampányoltak és ebből én se maradtam ki. Suli után kiszórtam a tankönyveket a szürke hátizsákomból, az előszobában álló szórólapok közül felkaptam egy kupacot és elindultam biciklivel a lakótelepen körbe-körbe a panelek közt. Megvolt, hogy melyik tömböket kell megszórni és én tisztességgel végig csöngettem minden lépcsőházat, bedobáltam a szórólapokat a postaládákba. Általában gond nélkül beengedtek, soha nem volt semmi baj.

Kilenc éves voltam akkor és az egészből igen keveset értettem. Emlékszem egy beszélgetésre, amikor Anyu szavaiból rájöttem, hogy az egyáltalán nem biztos, hogy a szadesz fog nyerni, sőt rezeg is léc rendesen. Na jó, de akkor mire van ez az egész? - kérdeztem én gyermeki ártatlansággal. Ekkor kaptam az első adag ismeretet a demokrácia, a parlamentáris változat működéséről.

Aztán eljött a választási este. Anyu az egész vasárnapot a szavazókörben töltötte, választási biztosként. Apuval mi ebéd után elmentünk megnézni a Fehér féreg búvóhelye (vagy valami hasonló) angol filmet és utána mentünk szavazni.
Este pár panelházzal kellett csak arrébb sétálnunk, ott volt a kerületi párt központ. Egy földszinti lepukkant panellakás, vágni lehetett a cigifüstöt. Mindenhol halomban álltak a papírok, szóróanyagok, plakátok. A halmok felett egy polcon fadobozos fekete-fehér tévé, amiben folyamatosan mentek a hírek. És mindenhol emberek. Rengetegen voltunk abban a kicsi lakásban, vörösbor, valami vacak pogácsa volt enni. De főleg a zsivaj maradt meg, ahogy a felnőttek latolgatták az esélyeket.

Az én szerepem a csendes szemlélőé maradt, úgy emlékszem, hogy nem is unatkoztam, de volt egy jó pillanatom. A vörösborokhoz alkalmazott dugóhúzó kinyúlt, becsődölt és a jövő pécsi politikai elitje abban a sanyarú helyzetben találta magát, hogy nem tud inni, vagy (és a szomorúságukat azóta megértéssel veszem) kénytelen dugós bort kortyolni. Ekkor került elő a remek bicskám, amit a nagyapáméktól kaptam a szülinapomra, természetesen dugóhúzóval is rendelkezett. Megmentettem az estét.

Csak, hogy minden tiszta legyen, a bicskát visszakaptam, ez még a magyar politika friss és ropogós hajnala volt, amikor még nem loptak.

Ha tetszett kövess a Facebookon is!

Tovább